1/2. 50 perc - 7,5 km
Minden csoda 3 napig tart, szokták mondani, jelenlegi edzettségi szintemen úgy tűnik, csak 1 napig. Alig 24 órával a "Bécsig el tudnék futni"-eufóriámat követően már kevésbé voltam lelkes a futástól, az első 2 kilométer kifejezetten szörnyű volt, ahogyan az elmúlt 3 hónapban többször. A mozgásom olyan darabos volt, a lábaim meg olyan nehézkesek, mintha protézisok lennének a helyükön. Persze nem volt olyan opció, hogy feladom meg szerencsére a közepétől kezdtem belejönni.
És igazából már most nagyon jó érzés az, hogy van rendszer és cél a futásaimban, elhatároztam valamit és tartok valahova. Ez eddig nem volt és nagyon bízom benne, hogy ez az életem többi területére is kihat majd.

1/1. 60 perc - 9,25 km
It's official, teljes tapasztalatságomból az első maratonra nem volt olyan nehéz felkészülni, mint a jelenlegi lelki és fizikai állapotomból eljutni egy félmaratonig, amely már a nyolcadik. Röhej. Innen lesz szép nyerni.
Az elmúlt hetekben a hangulatomnál már csak a motivációm volt lejjebb, úgyhogy visszanyúlok a régi, bevált maratonos módszerhez és minden edzést dokumentálok. Találtam egy 10 hetes edzéstervet, amelyet 11 hétre fejlesztettem (valójában elszámoltam és egy héttel előbb kezdtem beirogatni a naptáramba az edzéseket, amit csak a 10. héten vettem észre és nem volt kedvem újraírni az egészet, úgyhogy hozzácsaptam még egy hetet).
A fizikai állapotom, valljuk be, nem a legideálisabb jelenleg. Plusz 5 kiló, egy 12 centis titániumlemez a kulcscsontommal összeölelkezve és ennek hozományaképp egy január óta szinte teljesen érzeketlen bal comb. Szeretem a kihívásokat. 
A héten csütörtökig halogattam az első alkalmat, szerencsére a "nincs időm" és a "véletlenül elaludtam" érvek megfelelő ütemben kerültek mindig elő, így fel sem merült, hogy valójában egy utolsó lusta dög vagyok. Ma este is ott volt a "céges program van, sajnos nem érek rá" ütőkártya az asztalomon, de a "nincs pénzem inni" kártya több pontot ért a pakliban, így szomorúan hazakullogtam és nagyduzzogva nekiindultam futni. Hát, 1 km után rájöttem, hogy úgy kellett nekem ez a mai futás, mint augusztusi pótvizsgázónak a kegyelemkettes. Úgy suhantam könnyű lábbal majdnem 10 kilométeren át, mintha 1 hónapja még nem haltam volna meg egy fél szigetkörtől és több hét edzés után is sírva nyugtáztam, hogy egy pillanatát sem élvezem az egésznek és úgy tűnik, én konkrétan elfelejtettem futni.
Reméljük a legjobbakat, a kezdés mindenesetre bíztató.

Ha lehetőséged van szeretni
akkor legelőször is magad szeresd.